Évek óta arról álmodozom, hogy meglátogatom a budai Krumpligánicát. Úgy gondoltam, hogy az étterem a világ 100 legjobbja között van és nem túlzok: tényleg úgy gondoltam. Szerencsére a barátaim elfelejtették a születésnapomat, ezért cserébe elvittek ebbe a kis szentélybe.
Már az étterem hirdetése is vonzó: “Egy csipet Magyarország”, ráadásul a Krumpligánica már a bejáratnál próbál megfelelni az önmaga által felállítot mércének.
“Engem már a szlogennel megvettek!”
– ordítja az épület előtti lufihoz kikötött hétéves-forma kislány, aki hozzánk hasonlóan láthatóan nem törődött azzal, hogy az éttermet többször is megvádolták már, hogy gyerekmunkásokkal végezteti a szuvidálást. Ezt igazából soha nem tudták bizonyítani, így kénytelenek voltunk elismerni, hogy jó a szlogen. Azt hittük, hogy innen már csak felfelé vezet az út, de ezt a magasságot nem sikerült tartania a Krumpligánicának.
A bajok akkor kezdődtek, amikor a pincérünk megszédült a fűszertartók kihelyezése közben. Nem tudtuk eldönteni, hogy zsonglőrködik vagy sztrókot kapott, később szóltak, hogy sóallergiája van. Ezután is percenként elvesztette az eszméletét és összeesett.
Az első párat még megtapsoltuk, de utána elkezdtük szégyellni magunkat, hogy talán rosszul tapsolunk, ezért abbahagytuk. Bár ne tettük volna: a pincér akárhányszor elesett, kárpótlásul mindig egy kis sós pisztáciát akart hozni, ami persze a fenti okok miatt soha nem ért el az asztalunkhoz úgy igazán.
“Neki legalább van még lábujja!”
– szúrta oda egy szilikonszájú öregember.
Mint később kiderült, ő volt a tulaj. Odahívott az asztalához és csitítgatott, hogy a pincér a legjobb a piacon azok közül, akiknek sóallergiájuk van, majd megnyugtatott minket, hogy egy idő után mindenki megszokja, ha összeesik mellette egy habzó szájú felszolgáló. És így is volt, tényleg elmondta.
Őszintén szólva, nem akartuk, hogy a figyelemhiányos pincér szerencsétlenkedése elrontsa a baráti vacsoránkat, ezért mindannyian inkább arra az irtózatos gyomorgörcsre koncentráltunk, amit az étel okozott.
Meglepett, hogy eljtutott egyáltalán valami is asztalunkra, de ha lelőnek sem tudom megmondani, hogy mi volt az. Volt valami leves, valami fiszem-faszom habbal, hús vagy zöldbab, nem tudom, meg négy desszert, ha jól láttam. De ez mind nem is lényeg, addigra már késő volt: kénytelen voltam lenyelni, hogy a gyerekkori barátaim egy önveszélyes, epét síró pincér társaságban fogják először végignézni, ahogyan rekeszsérvem lesz a hányástól, kétszer. Annyit mindenesetre sikerült elérnem, hogy már nem a pincér szégyellte magát a legjobban a helyen.
Nehéz ilyenkor jó kritikát írni.
Jó, a tulaj kárpótlásként nekünk adta a panaszkönyvet, és a pincér is megdobott minket némi borravalóval a nálunk lapuló dugi antihisztaminért cserébe, de ez még édeskevés.
Ha egy hangyányit nagyobb renoméja lenne az emésztőszervi zavaroknak Magyarországon, a Krumpligánica előkelő helyet harcolhatna ki magának a fővárosi gasztronómia palettáján, így viszont csak egy újabb fájdalmas figyelmeztető jel, hogy jobban válogassa meg a barátait az ember.
