Elmesélek egy történetet Papóról.
Nyugodt, nagy szívű ember volt a Papó, annak ellenére is, amiket látott. Mert látott ő mindent, a ráncaiban ott volt az egész évszázad: a terror, a háború, a nélkülözés, az üldöztetés… Emlékszem, mekkorákat sétáltunk Papóval a koraőszi váci Duna-parton. Ahogy a vöröslő levelek kupacai között kanyarogtunk, melegen rám nézett és azt mondta:
Zsoltika, tudod, hány ujj kell, hogy kipiszkálj egy hüvelybe feldugott karórát?
Ilyen ember volt a Papó, folyton viccelődött. Emlékszem, az esti kakaótól nem tudtam aludni, amikor az éjjel közepén fekete árnyak érkeztek a szomszéd Puchnerékért.
De nálunk is mozdult egy árny – Papó, úgy látszik, szintén nem tudott aludni aznap este. Gyengéden rám nézett, ujját a szájához emelve üzente, hogy pssszt! Majd miután odasúgott nekem, mosolyogva kiintett a gangra. „A gyerek még nincs itthon, korán jöttetek” – mondta kedvesen a férfiaknak, akik az éj leplével fedve némán és profin felfeszítették a Puchnerék ajtaját.
Ilyen ember volt a Papó, és most ezt akarják elvenni mindenkitől. Ezek a rohadékok.
Ezek a mindenmentes szójalattés, tesiből felmentett kretén barom állatok, ezek a mocskos szájú, ócska prolik. Ezek az globálliberalista, nemsemleges, alkoholmentes sört iszogató e-rolleresek, ezek a Rákosi-titkár, csecsemőgyilkos, demens woke-tésztás senkik.
El akarják venni tőlünk a Papót, mintha valaha bármi rosszat csinált volna.
El akarják venni tőlem a Papót. De tudjátok, miért? Mert ezek ilyenek. Ezek ilyenek, és sosem fognak megváltozni.
Rohadt komcsik és mocskos nácik unokái ezek, akikbe egy szemernyi gerinc sem fért már a nagy jóérzéstől. Ami egyszer elromlott, sosem lesz már az jó – hiába is várjuk, hogy az elrohadt ősök fáján zamatos gyümölcsök nőjenek.
Ugyanolyanok ezek, mint régen voltak. Össze kéne szedni ezeket, berakni valami vagonba a nagyszüleikkel meg a szüleikkel egyetemben, aztán elvinni valahová, ahol együtt boldogítanák egymást.
