„Hirtelen a nadrágom felé csúsztattam a kezem” – önzaklatásáról írt könyvet Marton László

A tucatnyi nő által szexuális zaklatással vádolt Marton László újra rendezhet, a veszprémi Tartuffe mellett saját tragédiáját is színpadra állítja. Kevesen tudják, hogy a rendező magát is molesztálta, most, hogy vezekeljen és erőt öntsön az általa bántalmazott nőkbe, monodrámaként színpadra viszi múltjának egy sötét foltját.

Marton László: Velem, ellenem (részletek)

„Már az elején gyanús volt, ahogy félreérthető sms-eket küldtem magamnak… Sokszor mentünk együtt vécére, és előfordult, hogy a kádban szembesültem vele: itt vagyok. Eleinte egészséges vonzalomnak gondoltam, ma már beteges rajongásként kezelem, hogy minden újságcikket elraktam magamról…

Szégyelltem magam, hogy én vagyok az, akit követek, hogy én voltam a gyenge, a kurvám…De bevallom, jót tett az önbecsülésemnek, hogy közel voltam magamhoz.

(…)

Valahol mélyen belül szerettem magamat, vagy legalábbis felnéztem magamra a szakmai eredményem, tehetségem miatt. Ő előrébb járt, mint én, ő volt a „nagy” rendező, én pedig csak budapesti fiúcska, aki figyelemre vágyott és elismerésre.

Hősként tekintettem magamra, aki emberekkel játszik, százakat szórakoztatva ezzel. Tiszteltem magamat, már-már annyira, hogy talán sokkal több mindent megengedtem magamnak, mint másoknak. Ma már tudom: hiba volt…

(…)

 „…Amikor a kocsimmal jobb helyett balra kanyarodtam, már tudtam: ez az este nem úgy végződik, ahogy elterveztem. Hova megyek? Mondtam, de nem válaszoltam. A tükörben láttam a szememet, ahogy kéjesen méreget, suttogja a szavakat, amiket elengedtem volna fülem mellett, ha nem lettek volna ennyire közel a számhoz… Elhagyatott helyre hajtottam, éreztem, hiába kiáltok, egy magam vagyok.

Ekkor beugrott az a furcsa érzés, amit akkor éreztem, amikor eldöntöttem: fagyizni megyek. Fagyi… Én hülye… Mennyire átlátszó, tipikus cselfondorlat, én meg vakon belesétáltam a csapdámba.

(…)

Már nem volt hova menekülnöm. Rám zártam a kocsiajtót. A váltóról hirtelen a nadrágom felé csúsztattam a kezem. Beleremegtem. Én a félelemtől, én a kéjtől. Tudtam, hogy ez nem lesz olyan kellemes, mint amikor Eszenyi Enikő erőszakolt meg.

“Nee… Kérlek…” – könyörögtem.

„Kellesz te céda!” – hangzott dühös viszontválaszom.

(…)

A szemembe néztem. Láttam magamon, hogy, ha nemet mondok, még erőszakosabb leszek. Odanyomtam magam az üléshez, éreztem a forró lihegésemet, mint csirkelábtól gőzölgő forró fazekat a nyári konyha szúnyoghálója mögött. Megmarkoltam a combomat… A vér kitódult, önelégült vigyorral, szinte köpködve közöltem:

„Fogd meg a péniszem, Pontyika!”

Lihegtem és éreztem azt a maró, acetonos szagot, ami a reggeli kávéval és sertésnyelvvel együtt gyomorforgató bűzt árasztott, de tudtam, ha kielégítem magam, hamarabb szabadulok.

Csúnyának láttam magam és az sem nyugtatott meg, hogy én szépnek. Tudtam: ezt a darabot nem én rendezem…

Megfogtam a kezem. Odatettem a sliccemre, majd hirtelen megrémülve elkaptam. Egy ideig ezt játszottam… Odatettem, elvettem, odatettem, elvettem…

„Szar ez a Parkinson-kór, mi?” – üvöltött be a hirtelen ott termő Kero a kocsiba. Ma már tudom, hogy miért csak üvöltött, és nem segített.

(…)

Gyomorszájon vágtam magam, majd a karjaimba hullottam. Befogtam a számat, és mondtam: ha megszólalsz, kihajítalak a darabból… Sírtam.

„Gyönyörű vagyok, amikor sírok…” –  lihegtem a bőröm minden pórusába, miközben hatalmas markaimmal a hajamba kaptam és erőszakosan kezdtem lenyomni az ölemhez… Erősebb voltam…

„Szeretlek!”-  suttogtam magamnak, de a szó vége már a semmibe veszett.

„Én vagyok az utolsó, akivel megtenném!” – Ez volt az utolsó mondat, ami ki tudtam mondani. Hogy ez után mi történt, nem tudom pontosan,de azóta is rám tör az az égető érzés, ha pisilek.

(…)

Tudtam, hogy ennek is az áldozathibáztatás lesz a vége, hogy én voltam a hibás… Hogy nem kellett volna kettesben maradnom magammal, és nadrágon kívül hordanom a péniszemet, de ki gondol ilyenre? Szabad akartam lenni, és pont ezzel lettem önmagam foglya…

(…)

Nem beszéltem róla ezután… Ki is értene meg? Én? Ó dehogy… Évekig kerültem a témát. Ha szóba hoztam volna, úgyis elhallgatok, reménytelen próbálkozás volt.

Sokszor találkoztam.

„Emlékszel” – szóltam és már láttam, ahogy pofonra készül a markom. De tudtam,  hogy egyszer eljön az az idő, amikor a szemembe kell néznem és meg kell kérdeznem magamtól: miért tetted?

(…)

Szégyelltem magam. Megbeszéltem, hogy soha nem mondom el, köztem marad. Kiadom a magánlevelezésem és ennyi, lezárom. De iszonyatosan nehéz, még mindig velem van valamilyen szinten… Én közben a múlt homályába vesztem, nézem a sarokban a Jászai-díjamat, a középkeresztet… Nekem ma a Tartuffe jutott, Veszprémben… Elfelejtettek, László…

Én, aki pedig megrontottam, zaklattam és tulajdonképpen egy életre megnyomorítottam magam, újra munkába állok, a kormány kegyeltje lettem, és a családom is egyben van…

Egy artikulálatlan segélykiáltás lettem az ordításokból kifosztott súgólyukban.

Nincs igazság. Nekem nem így kellene végeznem…”