A bulvárlap több megbotránkoztató részletet közölt Cseh Katalin esküvőjéről, de kiderült, hogy az csak a jéghegy csúcsa.
Két fidelitasos aktivistának sikerült bejutnia a bulira, a HírCsárdának pedig elmesélték a tapasztalataikat. Most egy rövid részletet közlünk a beszámolójukból.
“… és ezért mondom én Katkára, hogy amorf.
Öt perccel később javában ettük a főfogást, amikor észrevettem, hogy Bence ütemes mozdulatokkal elkezdi lekapargatni az arany zsemlemorzást a rántott húsról.
“Otthon csak párizsi bundára…” – mondja, miközben zavartan tömi a zsebébe a tengeri sót.
Ledöbbentett minket az urizálás, de akkor nyeltünk igazán nagyot, amikor megláttuk, mi van a prézli alatt.
Egy halott, kilkopfolt, szerencsétlen borjú nézett farkasszemet velünk, akit láthatóan csak azért öltek meg hideg vérrel, hogy a méltóságos Cseh Katinka asztalára kerülhessen… A momentumosok tehát nem csak álmokat tudnak megölni.
Undorral vegyes megvetéssel pakoltuk meg az ételhordót, és már mentünk is volna, amikor hirtelen felbukkant az asztalunknál az est sztárja, a feleség.
Látható volt, hogy totál ki van ütve, vagy heroint tolt vagy Aperol Spitzet ivott. Lassan kúszott fel a padlóról, hosszú körmeivel belecsimpaszkodott a széktámlába, így próbált beszélgetni velünk. Bence próbálta egy cipőkanállal lefejteni Katinka ujjait, de nem járt sikerrel.
“Elókkkaa…Van-e hosszú papírotok hogyha nem sértelek meg sziauram, eléggé bebasztam…”
– mondta félig csukott szemekkel.
“Ne próbálj keresztény lenni, nem megy…” – mondtam neki, bízva benne, hogy annyira részeg, hogy elfelejti – “És léci vidd innen ezt az undorító méhlegelőt, nem is értem, mit keres itt” – tettem hozzá fölényesen.
“Ez a menyasszonyi csokrom te fasz!” – üvöltötte artikulálatlan hangon, majd fintorogva visszabújt az asztal alá. Elegáns!
Bence ezen a ponton lassan visszacsúsztatta a zsebkést a zoknijába, érezte, hogy ma nem fogunk kaszálni.
A vacsora után elkezdték kibontani a pezsgőket, hirtelen nem tudtuk, hova bújjunk, hol lelünk biztonságot. Egyik pukkanás a másik után, valóságos halálfélemünk volt.
Sanyi rengeteg YouTube-videót látott Afganisztánról, azt mondta, ott hallani ilyen zajokat.
Láttam magam előtt a riadt szemű, reményvesztett kabuli gyermekeket, ahogy éppen próbálnak egy biztonságos menedékbe jutni a bombarepeszek elől… És akkor megint jött egy pezsgőpukkanás, ráadásul egy édesé, és arra gondoltam, hogy
Cseh Katalin szerint tényleg rendben van kisgyerekek százezreit leölni? Miért kell nekem halott csecsemőkkel foglalkoznom egy esküvőn EP-képviselő asszony?
Kényszeredett vigyorral csomagoltattam el a maradék Szovjetszkoje Igrisztoje pezsgőt, amiből persze a pocsék ajándék ételhordó rázkódása miatt kiment az összes szénsav…
“Nehogy kilődd a szemem” – ordította a fülembe az esküvő ügyeletes poéngyárosa, ha jól láttam, Dobrev Klára volt, de épp villant egy vaku.
Mindenki nevetett, csak bennünk volt annyi józanság, hogy lássuk: Cseh Katinka esküvőjét október 23. környékén, azaz szinte napra pontosan a Gyurcsányterror 15 éves évfordulójakor tartották. Nem tudtunk nevetni a “szemes viccen”…
Itt még nem volt vége a nemzetgyalázásnak. Az anyakönyvezető érkezett egy prémium sörrel a kezében, ellopott vagy letépett valahonnan egy magyar zászlót és magára aggatta, ferdén, mint valami bohóc. Ha székely zászló lett volna, még meg is ütöm, így csak látványosan nem szóltam hozzá.
Próbáltam magam nyugtatni, hogy talán van Úrjézus a mennyben és hamar véget ér a szenvedésünk, amikor a násznép hirtelen elkezd vonatozni.
Először arra gondoltunk, hogy a házaspár a 90-es évek vasútassztájkjainak szerencsétlen mozdonyvezetőit csúfolta ki, esetleg a járvány miatti utazási korlátozásokat nyögő magyarokat froclizták, de az igazság sokkal rémisztőbb volt.
“Indul a vonat” – obégatta egy jovális úr. Egymásra néztünk, ugye rosszul hallottuk?
Katinkáék megint szintet léptek, és az Auschwitzbe és Birkenauba hurcolt zsidókon poénkodnak?
„Milyen vonat?” – kérdezte egy résztvevő. Hát igen, mi más kellene egy esküvőre, mint egy jó kis holokauszttagadás…
Próbáltak invitálni minket, de mi okultunk a múltból, tudjuk, milyen egy kényszermunkatábor, és nem kérünk belőle többet, köszönjük…
Nagyjából éjfél fele állítólag elrabolták a menyasszonyt. Megfagyott az ereinkben a vér. A baloldal emberét a saját bulijáról rabolják el… Bence azt mondta, hogy ha maradunk, minket is hajóra tesznek Leszbosz szigeténél, és csak az embercsempészek jóindulatán múlhat, hogy vízbefúlunk vagy partot érünk.
Katinkát végül megtalálták és visszahozták, de a helyzet csak rosszabb lett.
“Eladó a menyasszony” – kezdte ordibálni a tömeg, Bence meg hányt, ő mindig ezt csinálja, ha szóba jön a prostitúció. Itt már annyira fojtogató volt a légkör, hogy egyből menekülőre fogtuk.
Kifelé menet tűnt fel, hogy egy kancsó vízbe áztatott kés virít az asztalon, mint egy felkínálva magát a szurkálásra.
Ráadásul éppen a torta mellé tették, hogy még az is találkozzon vele, aki momentumos léte ellenére aznap épp nem akart megölni senkit.
Szerencsére könnyen kijutottunk, Cseh Katkáék nem nagyon törődtek a biztonsággal, nyitva hagyták azt ajtót, bárki szabadon kisétálhatott, mindenféle ellenőrzés nélkül… Jellemző.
A kapuból még vissza-visszapillantottunk, messziről úgy tűnt, mintha Berg Dániel felgyújtotta volna az éttermet, de legalábbis olyan volt a haja.
Meg kellett állnunk egy pillanatra, ledöbbenve, szótlanul.
Bence ekkor merte csak feltenni azt a kérdést, ami mindannyiunkban ott motoszkált az esküvő kezdte óta:
“Szerinted lehet, hogy Katinka…”
“Képes lenne embert enni?”
“Igen…”
“Ez tény. Csak az a kérdés, hogy előtte megerőszakolja-e.”
“Halottgyalázó…”
“Hogy mi? Mondom, előtte! De amúgy mindegy, valószínűleg utána is.”
“Jézusom…”
Ez volt az a pont, amit egy normális ember gyomra már nem vesz be.
A pár kilométerrel arrébb, a Népligetnél egy 50-es hajléktalan épp egy ártatlan kiskutya szeme láttára hugyozott le egy másik hajléktalant.
“Csak felfelé” – mutatott az ég felé, miközben szemmel láthatóan bűzlött a szája a többnapos csavarlazítótól.
Gratulálunk Katinka, “csodás” estét “varázsoltál” nekünk, “köszönjük”!”
