Maradhat a Várban havi 32 ezer forintért bérelt lakásában Bayer Zsolt, arra viszont számítania kell hogy felül lesz vizsgálva a bérleti díj – közölte a kerület polgármestere, V. Naszályi Márta. Ezután lakásában kerestük fel az újságíró-publicista-showmant.
A Ciara-ciklon orkánja fújt be minket az Úri utcai kietlen bérházba, felkavarva a lépcsőházban hunyászkodó baljós kivilágítatlanságot. A félemeleten egy kérdőjelbe görnyedt öreg néni épp felmos. Közelebb érve nyilalt belénk a felismerés: egy régóta döglött macska van a felmosóbot végére húzva.
“A Zsoltikához jönnek? Csak kövessék csendet!”
– mutat felfelé, de látjuk, hogy a mozdulat már sok neki és hirtelen hang nélkül köddé válik.
Értetlenül botorkálunk fel a hulladékkal térdmagasságig borított, sötét lépcsőházban. A magunkkal hozott Geiger-Müller-számláló egyszer-egyszer megmukkan, ezért csendben haladunk. Csak a haldokló izzó félreismerhetetlen hangja kísér, de azt is lassan felváltja az elsőre értelmezhetetlen gyerekzsibongás és keserves állathangok. Kíváncsiságunk csak fokozódik, amikor a harmadik emeletre érve döbbenten látjuk, hogy az egyik lakásnak nincs ajtaja.
Az elképedés hulláma söpört végig rajtunk, amikor az ajtót helyettesítő, üszkös raklapok résein benéztünk: gyerekek, állatok és orrfacsaró bűz a zsúfolásig telt 48 négyzetméteren. Bayer Zsolt éppen egy falba vésett lyukból lép ki. Mint később megtudtuk: a konyhából.
A Bayer Show-ból megismert fess, energikus külsőnek nyoma sincs.
Pecsétes, szakadt köntösében, mint egy végérvényesen megfáradt varázsló tárja szét karját mutat körbe: “Hát így élünk.” Az egyik sarokban idő által megharapott sárga lavór színültig tele híg, zöldes sárral, benne gyerekek, és sérült, végtaghiányos macskakölykök játszanak. Egy kibelezett régi bőrkanapéban beteg kutyák vergődnek. Az egyik öreg berni pásztor szemén tályog éktelenkedik. Minket meglátva nyüszíteni kezd, lábai remegnek. A kanapé mellett álldogáló gyerek egy bottal macerálja az állat másik, még ép szemét. Egy foltokban tar német juhász a saját lábát próbálja megenni.
A keretből már kihajló ablak alatt egy régi mosógép doboza járókaként funkcionál, benne rongyokba burkolt, kreol képű, világítóan kék szemű gyerekek némán lapozgatnak egy rongyos, de még szűz kifestőkönyvet. Ceruzáik viszont nincsenek, adnánk, de nálunk is csak Montblanc toll van.
“Migránsok hagyták őket hátra, szerte a világban. Senkinek nem kellenek, de nálam elférnek. Szűkösen vagyunk, de szeretetben és legalább nem éheznek, igaz minden bevételem elmegy étkezésre, már oltásokra se nagyon jut. Ha több lenne a lakbér, akkor komoly bajban lennénk” – meséli visszalépve a konyhába. Vacsora készül.
Egy közeli fehérjefeldolgozó a helyzetre tekintettel olcsóbban adja a már nem kellő bőröket, arról kapargatja le
a zsírt valamint apróbb húsos cafatokat Zsolt, és főzi össze a sarki zöldségestől kapott fonnyadt zöldségekkel, gyanús állagú tojásokkal. “Nem a legfinomabb, de életben tart. Az most a fontos” – meséli, de kerüli a tekintetünket, ami viszont nehéz, mert körbeálljuk.
Ezután enni hív, de mi nemrég ebédeltünk a Jamie’s-ben, és amúgy sem tudnánk egy falatot sem az árvák elől elvenni. Eleget láttunk ahhoz, hogy tudjuk: itt lakbért emelni igazi, régimódi, csontig hatoló, nagybetűs GONOSZSÁG.
Kifelé menet újra ott takarít macskavégű partvisával a néni, de a nap beszűrődő, opálos fényében felismerjük, hogy Nagy Gábor Tamás volt Fideszes polgármester az.
