Étteremajánló: A Karmazsin Imposztor

Az Ibériai-félszigeten mostanában oly pezsgő kontraszelektív retrofúziós konyha szele Magyarországra is elért.

Ennek ékes bizonyítéka az Újlipótváros szívétől körülbelül 5 km-es távolságra most megnyílt Karmazsin Imposztor. Az étterem tulajdonosa-főszakácsa, Travakly-Bólyi “Ágoston” Béla komoly utat járt be, mielőtt belevágott a vendéglátásba. Kertészeti főiskolát végzett, őrmesteri rangig vitte a portugál idegenlégióban, tervezett vitorlásokat (rosszul), az étterem nyitása előtt pedig több életmentő műtétet is végrehajtottak rajta nagy sietve. Hitvallása letisztult, modern, állítása szerint egy átbulizott stockholmi éjszaka után kristályosodott ki: lényegében bármi jöhet, csak jó legyen.

Ezt folyamatosan észben tartva és mantraként magunkban motyogva ettük végig a degusztációs menüjét. Az étterembe lépve rögtön megcsapott minket a békebeli neofasiszta Anna bálok hangulata, a belső tér szinte árasztotta magából a transzparens bipolaritást.

A kocsányon lógó dél-piréz pókselyem teáskészlet feszülten megbújt a kőbányai köcsögök alatt, ugyanígy a hivalkodás minden jele nélkül karolta át az utcafronti radiátort a kerámia gumipók – persze nem úgy, „ahogy” a tankönyvekben megvan írva.

Eujelia K. orrfacsaróan progresszív belső tere talán rendszerváltás-korabeli Jugendstyl öko-klasszicista maszatolása és a késő augusztusi borsodi fugázások szerelemgyermekeként csatolja magára a józan ízlés eldobható felnőttpelenkáját.

Itt egy izgága kandallóinstelláció, ott egy furfangos Rittberger: igazi urambátyám, húzdmegereszdmeg, kihaénnem mentalitással. Művészet az étteremben, mondhatnánk erre.

A tulajdonos figyelmessége is meglepő volt, bár a minden betérő számára biztosított ingyen botox a hazai niche bisztrókultúra szögesbátyájává vált, mégis meglepő volt, hogy instant, névreszóló kollagéngubacsokkal megpakolva láthattunk hozzá a csiklandozó falatokhoz. Tényleg Magyarországon járunk? Kérdeztük szinte egyszerre – de valójában egymás után -, a kollégámmal. Mint kiderült: a menü ételei a Grabovoj-számsorok, valamint szigorú feng-shui elvek alapján lettek megtervezve. És bizony látszott is rajtuk, hogy nem először szerelmes a szakács.

És milyen jó hogy így alakult! Az első fogás rögtön a ház specialitása volt, vaddisznórilette-hab fonott kápiás brízen, szinte ránk kacsintott belőle a séf jellegzetes tálentuma és orgánuma, időbe telt, mire félre tudtuk tenni a köpőcsészét.

A főételek textúra-jellegű állaga erős dizájnjegyeket hordozott magában. Nem csoda, hogy a kollégámmal egyszerre, szemlesütve mondtuk ki: New York, rodeó, 1941… Való igaz, az az évjárat kiemelkedő volt a maratonversenyek történelmében. Ennek ellenére a főmenü zseniális volt: igazi frontális hullámvasutazás az ízek labirintusában. Szájpadlásunkon kűrt futott a dikszrepancia, a túróesszencia halvány foxtrottra hívta a Szent Jakab kagylót, a kakukkfű mousse-t pedig mintha az isten is a szuvidált borzsajtnak teremtette volna, még a barnacukrozott tanyasi tojás sem tudott levonni az értékéből. Ugyanúgy megidéződött benne Anne-Sophie Pic buggyantott vizibivalytatár-mazsolája, mint a zsitvatoroki béke.

Botanikus legyen a talpán, aki megkülönbözteti a csüngővirágú paprikamályvát a spirális békaszittyótól: tökéletes választás volt a mellé felszolgált ’67-es szászfehéregyházi Sangria.

A desszertként tálalt szódabikarbónás túzokchips emeletes ágyon bátor választás volt, de működött. Ha legközelebb is ebbe az étterembe jövünk (az esély megvan rá!), akkor mindenképpen megkóstoljuk a burgonyaleves-válogatást is.